Márhogy mire jó egy cipő? Menni. Ugyanarra jó, mint egy kerekesszék. Hányféle cipőnk van? Futós/sportolós, utcaiból kettő, magasszárú, alkalmi, túrabakancs, otthoni mamusz, szandál, csizma. Az igaz, hogy egy hétköznapi kerekesszékes mozgássérültnek nincs szüksége ennyi székre, de azt is túlzás lenne állítani, hogy egy szék elég. Nem elég. Kéne egy kicsi otthonra, amivel egy helyben meg lehet fordulni, legyen kényelmes és könnyű. Aztán kéne egy másik az utcára, hétköznapi mutatványozásra - tudják: padkáról le, padkára fel, jobb esetben lejtős járdaszegélyről le és oda fel.
Aztán mi kéne még? Hát mondjuk egy elektromos szék, amit mondjuk jól meg lehet pakolni cekkerekkel, legyen olyan, mint egy igásló. Aztán ha jól tudom, mi sem az utcai viseletben szoktunk sportolni, debár? Debár. Van sportcipőnk. A kerekesszékeseknek meg egy sportszékre lenne szükségük. Már a többin felül, ugye, tetszik érteni. Milyen gyakran cserél cipőt a té olvasó? Évente azért vesz egyet, nem? Egy párat. Valamelyik a fentiek közül mindig elkopik. És mit szólna, ha öt évig csak egy cipőt hordhatna? Márhogy mindenhol, igen, mindenhol. Na, a TB vs. kerekesszékesek fronton ez a helyzet.
A tébé egyetlen széket biztosít a mozgássérülteknek öt évente. A többit meg oldd meg, fiam, magam. Már megint az a helyzet, hogy nem kusztomizált szolúciókkal dolgozunk, hanem a pénzügyileg legoptimálisabb (lásd még: olcsó) megoldást keressük, leszarva azt, hogy emberünknek milyen igényei vannak/lennének. Van, fiam, ilyen szék, aztán csókolom, öt évig ne is halljak felőled. A legviccesebb az egészben az, hogy egy gyönyörű egészséges és alapos lábszártörést sem szerezhet be az ember csak úgy akkor, amikor akar.
Tegyük fel, hirtelen kerekesszékre van szükségem. Tébé ad - mert rendes. De nekem csak hat hétre kell, ameddig a csontjaim össze nem forrnak. Aztán nem kell, visszaadom. Aztán legközelebbi síeléskor megint pórul járok. A tébé megnézi az adatbázisban, hogy mi a helyzet van, és aszongya, hogy hát fátterkám, neked mán nem jár szék. Emlékszel? Két éve megint pórul jártál. Hát akkor ellőtted az összes töltényed, menj haza feküdni. Hat hét? Hát, ügyes légy, majd ha lesz érkezésem, akkor sajnállak.
De azt, hogy én esetleg a székemmel be tudnék járni a munkahelyemre termelni (és adót fizetni), és az életem párjának sem kell hazarohannia (=kimaradnia a munkából), csak hogy engem, mint mozgásképtelen fekvőbeteget ellásson, senki nem veszi figyelembe. Nem gondoljuk át eléggé a szitut, ez van. Ugyanazokat a köröket futjuk, mint régen, és nem vesszük észre, hogy az igények már nagyon megváltoztak.
