Sokáig morfondíroztam azon az elmúlt napokban, hogy vajon miképpen lehetne ennek az egyhetes rendezvénynek a lényegét, a célját egyetlen gondolatba, mondatba sűríteni. Hogyan magyaráznám el ennek a rendezvénynek az esszenciáját az utca emberének, aki reggel a Blaha aluljáróban éppen a hatos felől megy a metró felé. Csak harminc másodpercem van. Hogyan használnám ki?
Azzal kezdeni, hogy "Tudod, ez egy olyan rendezvény, aminek az lenne a célja, hogy a fogyatékosok egyenlő esélyekkel szálljanak ringbe az egészségesekkel szemben" őrültség lenne, ez senkit nem érdekel, ezzel senkit sem lehetne megnyerni. Mellesleg egy ilyen kezdőmondattal, hogy "szálljanak ringbe" azt implikálnám, hogy itt az egészségeseknek félniük, tartaniuk kellene a vakoktól, siketektől, a kerekesszékesektől és a többiektől mondjuk egy állásinterjú során. Hogy tartaniuk kellene a fogyatékosok pozitív diszkriminációjától. Nem ez a célom, nem így kellene kezdenem.
Akkor hogyan? Sajnos tudomásul kell venni, hogy a hétköznapi embereket egészen addig nem érdekli a fogyatékosok ügye, ameddig azt többé-kevésbé a saját bőrükön meg nem tapasztalják. Valahogy úgy képzeljük ezt el, hogy hát vagyunk mi itt emberek, kéremszépen, aztán kinek mit dob a gép, tetszik tudni. A legtöbbünk normális, mert megvan a keze, lába, hallása, látása, és az érzékszerveink többé kevésbé jól funkcionálnak, köszönjük szépen, meghát vannak azok, akiknek nem volt ekkora szerencséjük, mert történt velük valami (orvosi műhiba, baleset, vagy csak simán így születtek), de ők egészen jól elvannak magukban.
Na pont ezt az "elvannak ők magukban" szemléletet próbálja ellensúlyozni ez a rendezvény. Valóban elvannak ők magukban, de észre kéne talán venni mostmár így a huszonegyedik század elején, hogy ezeknek az embereknek lenne igényük arra, hogy velünk kommunikáljanak, velünk végre valóban egy társadalomban éljenek és annak integráns részét képezzék. Az integráns rész lenne itt a kulcsszó. Egy siket, vak, mozgássérült is ugyanúgy szeretne élni, létezni, dolgozni. Nem lusta ingyenélők gyülekezete ők - nem a segélyre várnak, hanem arra, hogy valaki észrevegye végre, hogy az ő fogyatékosságuk egyszerre képesség is. Ugyanúgy tanulni akarnak, mint mi, fejlődni, okosodni, párt találni, gyerekeket nevelni, jó bort inni, szórakozni, sportolni. Le akarják győzni azt a kommunikációs falat, ami köztünk és köztük valahogy az évszázadok folyamán felépült.
Boldogulni akarnak...
De hogy szoríthatnám én ezt be harminc másodpercbe? Rengeteget gondolkodtam ezen - de megoldás még nincs.
